Boncolás

Boncolás

Először óvatosan kivágta a szívem.
Hitem vörösen az asztalra folyt.
Gyengéden becézve forgatta kezében,
s a kis szív végül a földön landolt.

Arra gondoltam, talán nem is gonosz,
csak kíváncsi volt rá, mi van bennem,
mit bírhat ki e gyönge sejtkupac
– én, ki bágyadtan remegtem.
Fortyogott magában: mit rejtesz előlem?
Kötegben tépte ki vénám.
Eldöntöttem, hogy nem fogok küzdeni,
csak meredtem képére némán.

Végső soron mind egy helyre tartunk
a halál kapujához kígyózó tömegben.
Ha már a lét ily hosszú útra ítélt,
legalább néha az arcába nevettem.
Ostoba az Ember, kísérti sorsát,
s hatalma emészti fel végül.
Jelentem alássan: én nem győzni jöttem,
az Örömhöz mentem feleségül.

S e furcsa doktor most metéli bőröm,
húsomba vájnak a hűvös élek,
zsíros csókot nyom ködös homlokomra
e disznófejű kórboncnok – az Élet.

Reklámok

Ideálok Nélkül

Tudod, én azt hittem, az a szerelem, amit nagy betűkkel írnak és rózsaszínnel. Ha szívecskét küld képem alá, meg ölelkező macit a születésnapomra, akkor ilyen nagyon, de nagyon igazi még a világon senkinek nem lehetett. Kislányként azt hittem, ilyen lesz – könnyű, mint egy sóhajtás, és olyan tiszta, hogy lelátunk egész’ az aljáig. Azóta persze minden megváltozott, s a kép annyira zajossá vált, hogy egészen összefolytak a körvonalaink is. Egy nagy, zavaros káosz lett belőlünk, s már azt sem látom biztosan, hogy meddig tart a csók, és hol kezdődik a csalódás. Annyi bizonyos, hogy itt már egy cseppnyi tisztaság sem maradt.

olvasásának folytatása