Átgyalogolni egy fél évszázadon

Pesti Bölcsész Újság, 2016. november

Október 23. „Aznap még itt tébláboltam én is, a Petőfi és a Bem szobor között.” – Ferdinandy György Fekete karácsonyáról, szubjektíven.

A forradalmi évfordulóra jelent meg Ferdinandy György novellagyűjteménye, a Fekete karácsony. Nem könnyű olvasmány, s ezzel nem csak a súlyos témára célzok. Némelyik íráson nehezen verekedtem át magam, sokszor komolyabb cselekmény nélkül, lassan meneteltek előre a mondatok, akár a szürke hétköznapok. Felmerült bennem a kérdés, amit egy ponton a narrátor is felvet: „Ez lett volna, ennyi lett volna az élet?” Aztán a forradalom szívében találtam magam. Puskagolyóként repkedtek a szavak, zavaros volt az egész. Összefolytak az idősíkok, a helyszínek. Ez egy rossz könyv? Nem. Egy kicsit inkább olyan, mintha nagyapánk mesélne az ifjúságáról. Ami fontos számára, azt sokszor feleleveníti: hogy a garázsba költözött a család, ő buszkalauzként dolgozott, és halasztott pár évet az egyetemen. De az már nem tiszta, hogy a sérülés, a fogság vagy a disszidálás miatt. Összemossa saját múltját másokéval, mégis szájtátva hallgatjuk, akkor is, ha nem értjük, hogy Párizsba vagy Ausztriába ment. A lényeget tudjuk: elment.

ferdinandy_gyorgy3

A novellákat olvasva kérdések merültek fel bennem. Miért kell hősként tisztelnünk mindenkit, aki megélte ’56-ot? Sokan a forradalom közelébe se kerültek. És miért szégyen az, ha valaki nem volt hős? Jogunk van megbélyegezni valakit, csak mert annyira élni akart, hogy inkább elmenekült? Épp eléggé megbélyegzik ők saját magukat. „Akkor, 1956 őszén csak két dolgot tudtam biztosan: azt, hogy el kell mennem, ha törik, ha szakad, és azt, hogy itt kell maradnom, ha van bennem egy fikarcnyi becsület.” Végül disszidált. „Szarik rátok a munkásosztály” – felkiáltással hátat fordított, és elment. Narrátorunk egyszer sem írja, hogy megbánta döntését, de gyakran visszatérő gondolat, hogy mi lett volna, ha… „Ez az, amit tudni akarok. Hogy mi történt azzal, aki nem rohant bele a vakvilágba. Aki itt maradt. Vajon mi lett volna belőlem ezen a domboldalon? Annyit már tudok, hogy a nagyvilágon e kívül. És hogy mostanra már itt is idegen vagyok.” 

Ebben rejlik a kivándorlás tragédiája. Arra magától is rájött a magyar, hogy külföldön nem fogja otthon érezni magát, hiszen kényszerből ment, de ki tudta előre, hogy mikor visszajön, már Magyarország sem lesz a hazája? Ugyanolyan volt a harangszó, a buszok, a Duna-part hűvös szele. Mint régen. Mégis minden megváltozott. Az ismerősök tárt karokkal fogadták, örültek, hogy életben van. Itt már úgy is csak élni szabad. De érezhető volt fojtott neheztelésük. Hiszen ők itt maradtak, amikor ő hátat fordított. Hűségesek voltak hazájukhoz, mégis elvesztették. „Melyikünk van messzebb? Aki elment, vagy aki itt maradt?”

Hatvan év telt el a forradalom óta, mégis ítélkezni próbálunk. Mi nem futottunk volna el – harsogja egy generáció, aki a színpadra is remegő lábakkal állt fel, mikor verset kellett szavalni a megemlékezésen. Beszélni próbálunk, ahelyett, hogy kérdeznénk: miért így történt? Ferdinandy György egy olyan témát vett elő, melyet eddig csak a történelemkönyvekből ismertünk, pedig százaknak jelentette a mindennapi valóságot. „Ez volt a fiatalság. Ami azóta történt, arra mondják azt, hogy az élet. Átgyalogoltunk egy fél évszázadon.”

Fotó: Székelyhidi Balázs

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s