Elnémulhatatlan segédigék

Pesti Bölcsész Újság, 2016. szeptember

2016. július 14. óta Esterházy utáni világállapotban élünk. Kezdődik a posztesterházy irodalmi korszak.” – A Megrendülés segédigéi című emlékkötetről.

„Nem erről volt szó, ha szabad ezt így. Öröklét volt ígérve.” Esterházy mégis elment. Az irodalmi életnek hirtelen kellett felnőnie, mint egy apját vesztett gyermeknek, így született meg a Kőrössi P. József által összeállított kötet, mely könnyíteni próbál a mérhetetlen gyász súlyán. Esterházy nincs többé. A halált talán az teszi megrendítővé, hogy bár egész életünkben attól félünk, ami van, hirtelen rájövünk, hogy igazán csak az fáj, ami nincs. Az elmúlás az egyetlen, ami feldolgozhatatlan. Mi veszett el? Mindenkinek más. Esterházy első sorban író volt, nyilván. Ahogy életében fogalmazott, „írónak azt nevezzük… hát lényegében, amit prímnek, hogy az egyen és önmagán kívül ne legyen más osztója”. Őt kétségtelenül írónak nevezhetjük, de számtalan más szerepet is birtokolt. Mentor volt, példakép, időutazó, felszabadító, kolléga, barát, útitárs… sok-sok embernek valakije, s e sok-sok ember most mind egyszerre kérdezhetné: „Péter, ne haragudjál, de mi lesz velünk?”

3

A Megrendülés segédigéiben több mint hatvan művész, közéleti személyiség emlékezése olvasható. Olykor szinte zavarba ejtő élmény megfigyelni, milyen módokon próbáltak megbirkózni a feladattal. Más-más műfajokat, különböző stílusokat, egyéni megközelítéseket láthatunk, de egy közös bennük: az Esterházy-méretű űr. Mindegyikük próbálja valahogy betölteni, leginkább szavakkal, hiszen a beszéd ilyenkor kevésbé fáj, mint a hallgatás. Felelevenednek régi anekdoták, humoros, nevetős-sírós történetek, de néha a balzsamot jelentő szavak is elfogynak, s csak a tehetetlenség marad. „Ez most nem megy, Péter, ne haragudj.” Aztán a tehetetlenség dühöt formál, s az ember csak üvöltene, szitkozódna, néhányan így is tesznek, és őszintén úgy gondolom, hogy a vulgárisabb sorok nem törik meg a gyász szentségét, inkább még igazabbá teszik. Hiába tudjuk, hogy egy jóleső „basszameg” nem forgatja vissza az idő kerekét, azért mégis csak könnyít egy cseppet a lelkünkön.

Nem kenyerem az álszentség, így bevallom, mikor először olvastam Esterházy Pétertől, ő már nem élt. Na de kérem, ilyen gaztettet elkövetni bölcsészhallgatóként, szégyen, gyalázat, golyót ide azonnal, vagy kötelet… Ilyennek éreztem a közvéleményt. Esterházyt olvasni kell, és pont. Engem viszont elrettentett a kényszer. Aztán meg, mikor az író halálhíre után kezembe vettem A szív segédigéit, bűntudatom lett, hogy én is azok közé a keselyűk közé kerültem, akik… nos, tudjátok. Szenzációhajhász álmegrendülés. Végül elengedtem ezt az érzést, és javasolnám mindenkinek, aki hasonló cipőben jár, hogy tegyetek így ti is, és rájöttök, hogy Esterházyt olvasni kell. Kell, de nem mások miatt. Érezni fogjátok. Zsenialitása köztünk van, s velünk is marad, amíg az itt hagyott Esterházy-árvák olvassák és továbbadják a szavait. Amíg emlékezünk, nem kell, s nem is lehet múlt időben beszélni róla. „Esterházy Péter hiába nincs, mert van, és kurvára nem hal meg soha.”

Fotó: Erdőháti Áron

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s